Klió 2001/3.

10. évfolyam

A CEU mellett a kiadást szponzoráló European Science Foundation 23 ország 67 intézményét kapcsolja össze különböző tudományágak széleskörű támogatása érdekében. Egyik programja Kulturális csere Európában, 1400–1750 címen fut. Ennek egyik konferenciáját rendezte a budapesti Közép-Európai Egyetem 2000. március 8–12. között nagy nemzetközi részvétellel. A konferencia előadásait tartalmazó kötetet Andor Eszter és Tóth István György szerkesztette. Röviden ismertetjük az egyes előadásokat.

Robert Muchembled, a Foundation nevében írt bevezetőjében általában a határ változó fogalmán elmélkedik, a felekezeti és politikai határok messze nem estek egybe ebben a korszakban, de alapvetőek, a nemesség egyfajta felekezetek feletti egységet is jelentett ekkor. De még a jó és a rossz határára is lehet gondolni a kifejezés kapcsán.

A fő előadást Péter Katalin tartotta A pap egyházától a gyülekezet egyházáig címmel. Utalt a korabeli élénk vallási vitákra, de arra is, hogy a közember számára nehezen volt megítélhető igaz tan és eretnekség különbsége. Magyarországon nem volt, aki vallási kérdésekben döntsön. A jus patronatus a földesúr felelősségére utalt. A kortársak nem láttak kapcsolatot az 1514-es felkelés és a reformáció között. A felkelés után a parasztság egyfajta “csendes ellenállásba” ment át. A felekezet kérdésében a paraszt nem tudott dönteni, mert a pap hovatartozása is bizonytalan volt.

Heinz Schilling a vallási és kulturális határok kialakulását vizsgálja a korai újkorban. A dekrisztianizáció és a sok migráció ellenére ezek az ekkor kialakult határvonalak mindmáig hatnak. A latin kereszténységben az egyház és az állam szétválasztása bizonyos mértékig megtörtént. A konfesszionalizálódás nem okvetlenül államok szerint ment végbe. De a spanyoloknál pl. nem az üdvözülés a főkérdés, hanem a hit tisztasága (és a véré). A skandináv országok egymás közti harcaik ellenére egységesen a lutheri reformációhoz csatlakoztak. Svédországban ezt a katolikus Vasák elleni harc is erősítette. A vallási kérdések a XVI. századi “nevelési” forradalomra is vezettek. Az angol nyelvű szöveg szerint a bűntudat a katolikusoknál a “sin” szóval fejezhető ki, a protestánsoknál a “guilt” a megfelelő. Az Egyesült Államokban működő Ronnie Po–Chia Hsia a kínai katolikus misszió kérdéseit feszegeti. A kínaiak akkor nem nyilatkoztak megtérésük okairól, a kínaiban nincs is szó a megtérésre. A szerző a meggyőzés formáját a dialógusban látja. Ez a baráti dialógus persze a kínai nyelv ismeretét tette szükségessé. Az ismert misszionárius, Matteo Ricci 13 évig tanulta. A jezsuiták általában úgy megtanulták a nyelvet, hogy ezen írtak párbeszédeket a vallási kérdések tárgyalására. 212 könyv jelent meg tőlük, ebből 123 teológiai tárgyú volt, a többi sok minden egyéb témát ölelt fel. Ezeket zömmel Pekingben adták ki, de másutt is. Az intellektuális jellegű propaganda mellett is a megtérők többsége egyszerű ember volt.

Olivier Châline az 1620-as cseh vereség utáni helyzetet vizsgálja. Az 1618-as felkelést ostobának és félresikerültnek nevezi. 1620 után érdemben csak a katolikus és a zsidó vallás volt legális. Itt volt a katolicizmus északi határa. Győzelmét az olasz befolyás is elősegítette. Szerepet játszottak benne az új ellenreformációs rendek, meg új püspökségek alapítása. Az északi és keleti területeken maradtak protestáns szigetek. A felekezetek közti választóvonalak már láthatatlanok. A tényleges átállás a katolikus oldalra lassú a nagy paphiány miatt. 1720 táján a katolicizmus hadállásai már erősek voltak. A szerző nem válaszolja meg kérdését, vajon 1620 katasztrófa volt, vagy helyreállított kontinuitás. Daniel Tollet a lengyel–litvániai helyzetet elemzi a XVI–XVII. század fordulóján. A XVI. század elején még egyértelmű volt a tolerancia, a reformáció nagy nyereségeket tudott elkönyvelni. 1570-ben Sandomierzben a protestáns felekezetek egyezségre léptek, és közös hitvallást fogalmaztak meg (az ariánusok vagyis az unitáriusok ebből kimaradtak). Csakhogy a jezsuiták megjelenésével ekkorra már megindult az ellenreformáció, 1572-ben a szenátus tagjainak 40 százaléka volt protestáns, 1632-re már csak 5 százalék. A katolicizmust bizonyos értelemben ellengyelesítették, a szentek lengyel ruhában jelentek meg a képeken. Az 1596-os breszt-litovszki unióval az ortodox keleti szláv lakosságot is sikerült megnyerni az ellenreformáció számára. Ekkor terjedt el a mondás, hogy a lengyel–litván állam a zsidók paradicsoma, de a parasztok pokla. Ez persze hamarosan változott, a nemesség idővel éppen antiszemita lett, bár az ószövetségi zsidó nép és a lengyelek helyzete közt sok hasonlóságot láttak.

Tóth István György a magyarországi misszionáriusok helyzetéről számolt be alapvetően római levéltári anyag alapján. Az Itáliából jött misszionáriusoknak nyelvi nehézségeik voltak, ezért került előtérbe a képi hithirdetés. Orvosok sem igen voltak, az olaszok ezért hamarosan hazatértek, de a papok maguk is foglalkoztak orvoslással. Ennek kapcsán terjedt el az exorcismus, hiszen a betegséget az ördög hatásának tulajdonították, az exorcistákat még a törökök közül is sokan felkeresték. Az ördögűzéssel és egyéb dolgokkal kapcsolatos csodákat illetően a római központ többnyire szkeptikus volt. A szerző mondanivalóját sok történettel teszi színessé. Zoran Velagić horvát vonatkozásban veti fel ugyancsak ezt a kérdést, itt a misszió az ortodox egyházhoz tarozókat érintette. A katolikus katekizmusokat mesterkélt szláv nyelven írták, hogy minden délszláv megérthesse. A szerző a XVIII. századi papi szerzők könyveit vizsgálja, úgy látja, hogy Roger Chartier vagy Michel Foucault elméletei a szövegek vonatkozásában ebben az esetben nem használhatók, hiszen a szerzők nem törekedtek önállóságra. A keleti egyház hívei közt megkülönböztették a szlávokat és a görögöket, a szlávok számára elismerően: Konstantinápoly 1453-as eleste csak a görögök bűnei miatt következett be. Mária Terézia is szívesen látta volna az uniót, de csak egy unitus püspökséget tudott szerb területen megalapítani.

Giovanni Muto a nápolyi szent helyeket mutatja meg az ellenreformáció idején. Nápoly igen nagy város volt, 1650-ben mintegy 350 ezer lakossal. A plébániák száma egyre nőtt, a XVII. század elején 37, de ezek templomain kívül még 244 volt. Sok volt a laikusokat egyesítő konfraternitás, ezek maguk nevezték ki papjukat. 1623-ban 180 kongregáció működött a városban. Az egyházi emberek a lakosság 3 százalékát tették ki. Az egyház a helyi szentekkel még egy ideig nem törődött, 1541–1600 közt az egész nápolyi királyságban csak hét főt kanonizáltak, a következő században viszont már 71 volt a helyi szentté avatottak száma. Kontler László azt vizsgálja nagy korabeli anyag alapján, hogy a XVII. században általánossá vált Angliában a vallási szkepticizmus, nem-keresztény tanokat is ismertek. Az angol deisták ekkor a keresztények megosztottsága miatt figyeltek fel Mohamed tanítására, amelyet “mohamedán kereszténység” névvel illettek. Értékelték a muzulmánok vallási toleranciáját. A szerző utal a Pax Ottomanicára is a vallásháborúk idején, és bemutat néhány Oxfordban tanuló magyart.

A Münchenben működő Suraiya Faroqhi két XVII. illetve XVIII. századi jegyzék alapján tárgyalja a rabszolga-kereskedők helyzetét az oszmán birodalomban. Bevezetőben arról ír, milyen hatalmas változásokat okozott a rabszolgává válás (új nyelv megtanulása, új vallás). A rabszolga-kereskedők céhekbe tömörültek, állami felügyelet alatt, mint a többi szakma is. Az 1749-es összeírás 161 elismert kereskedőről tud, lehetnek persze segédeik is. Vannak köztük nősök, de a zöm nőtlen, ott is laknak a hanban, ahol a kereskedelem folyik. Többségük isztambuli, de vannak a keleti határvidékekről származók, ami arra mutat, hogy ekkor már főképp innen hoztak rabszolgákat. Mind katona, mert az nagyobb biztonságot ad, és mind muszlim. Fodor Pál a magyarországi keresztény alattvalókat vizsgálja, ismertnek feltételezve a hódoltsági területen érvényesülő magyar kondominiumot. A törökök száma 50–100 ezer lehetett maximálisan, ezek zöme sem török, hanem iszlamizált délszláv. A tolerancia mellett is a keresztények hátrányos helyzetben voltak, többet adóztak, a harangozás is tilos volt. A hatóságok az ortodox egyházzal tartottak fenn jó kapcsolatot, persze sok protestáns is volt, ezeket németellenességük miatt tűrték meg. De az 1560-as évektől már ők is törökellenesek lesznek. A katolikus egyház járt itt a legrosszabbul, a hatóságok csak a boszniai és a Habsburg-területről jött ferences papokat tűrték meg.

Dávid Géza a muzulmánok és keresztények kapcsolatát tárgyalja a Balkánon. Az erőszakos muzulmán térítésre vonatkozó két legfontosabb forrás valószínűleg hamisítvány, tehát ez csak szórványos lehetett. Az a feltevés sem igazolódott be, hogy a boszniai bogomilok az oszmán hódítás után mind áttértek az iszlámra. A városokban kétségkívül jelentős a muzulmán lakosság. A szerző azonban több terület falusi viszonyait tudta forrásszerűen áttekinteni. 1570-ben a kösztendili szandzsákban, 78 faluban egyetlen muszlim sincs, másutt arányuk 5,5–8,4 százalék. A III. Murad korából származó szófiai defter szerint a falvak 65 százalékában nincs muzulmán, és csak 3 faluban haladja meg arányuk az 50 százalékot. Az 1516-os smederevói (végszendrői) defter szerint a muszlimok aránya l,5 százalék, ezek fele újonnan áttért, a városokban arányuk 15 százalék. Dávid még jó néhány kimutatást is csatol tanulmányához.

José Pedro Paiva a XVI–XVII. századi portugál világi papság meglétében látja annak az okát, hogy itt a reformáció nem tudott teret nyerni. Egy 1527–32 között készített összeírás szerint minden 2–300 főre jutott egy pap, de az alsóbb rendeket ennek a kétszerese vette fel. A tridenti zsinat után a papképzést is megjavították, jegyzékeket adtak ki a kötelező könyvekről, amelyeknek a papok könyvtárában meg kellett lenniük. A Biblia nem volt köztük. A felszentelt papok 27 százaléka egyetemet végzett. De sok a kifogás, műveletlenek, pontatlanul szolgáltatják ki a szentségeket, ágyasokat tartanak, nem hivatásból, hanem a megélhetés végett lettek papok. Gyakran vannak távol. 1673-ban egy körzetben a 346 plébánián csak 6 pap volt jelen.

Francisco Bethencourt a spanyol inkvizícióról azt állapítja meg, hogy népszerű volt, a spanyol kézben maradt Németalföldön a protestánsok üldözését a nemzeti büszkeség helyreállításának tartják. Az inkvizíció a vér tisztaságát is számontartotta, erre hozták létre, a zsidó és arab hatás ellen. Az arabok helyzete mégis könnyebb volt, hiszen voltak a közelben arab országok. 3503 protestánst is elítéltek. Itáliában az eretnekek kivizsgálása elmélyültebben ment végbe. Ez magyarázza a reformáció elmaradását. Stefan Ehrenpreis a kisebbségben lévő katolikusok iskolarendszerét vizsgálja meg Brandenburg és Hollandia példáján. Hollandiában a parasztok közt a XVII. század elején még sokan megmaradtak katolikusnak. Még 1638-ban is 482 katolikus pap működött, még Hágában is öt. A hatóságok nem voltak toleránsak. Brandenburgban és a hozzá tartozó Clevében a katolikusokat kizárták a hivatalnoki pályáról. A gyerekek viszont többnyire magánúton tanultak, középiskolai szinten nyelveket is. Hollandiában a lakosság 3 százaléka járt egyetemre. Brandenburgnak csak Duisburgban volt egyeteme. Az Alsó-Rajna vidékén jezsuiták is működtek. A katolikus elemi iskolák illegálisak voltak. Hollandiában esti tanfolyamokat vezettek be. Az analfabetizmus a XVIII. század során kezdett csökkenni, a katolikusok esetében lassabban.

A szlovák Eva Kowalská a magyarországi lutheránusok helyzetéről számolt be 1700–1750 közt. A pietizmus erős hatása mellett a felső egyházi vezetés, a szuperintendensek az ortodoxiát képviselték. A pietistákat a kormányzat üldözte. A szlovák lakosság körében erősebb volt az ortodoxia. A szlovén PeterVodopivec a reformáció és ellenreformáció helyzetét vizsgálja Belső Ausztriában, ide tartoztak a szlovének is. Az európai periféria része, összesen két nagyváros volt itt (Trieszt és Graz). II. Pius pápa a XV. század végén barbár országnak látta, barbár emberekkel. A századforduló táján már volt jelentős humanista értelmiség. A reformáció 1555 táján ért a csúcspontra, sok szlovén könyv jelent meg. 1572 és 1578 során egyezségek születtek a hatóságokkal a vallásszabadságról. De a szlovén reformáció vezető alakja, Primož Trubar német földön halt meg, mert a terület a hatóságok támogatása miatt az ellenreformáció kezébe került. Maria Crăciun a kolozsvári egyetemről a XVI–XVII. századi Erdély vallási viszonyait vizsgálva, a jezsuita és református papok levelezését használja fő forrásként. A jezsuiták a térítést fontosabbnak tartották az egyház megreformálásánál. De az eretnekséget és a babonát nem azonosították. A reformátusok a román lakosság körében akartak téríteni, a keleti egyházat azonosították a babonával. Még a keresztelési szertartásban is babonát láttak. A Báthoryak rekatolizáló kísérlete nem sikerült, a református egyház részben sikeres. A cuius regio elve itt nem működött. A jezsuiták nem ellenezték a vallás hagyományos formáit, tehát nem modernizáltak. A reformátusok igen. Minden részletben újítani akartak, a hagyományt kiirtani. A katolikusok hajlandók engedményekre a népi vallásosság, vagyis a babona ügyében, de a közemberek belső igényeire ők sem figyelnek.

Olga Dimitrieva a sikertelen tisztogatás példájaként mutatta be az 1587-es angliai mozgalmat, amikor a közeledő spanyol háború jegyében, a helyi közigazgatást, különösen a fenyegetett déli megyékben, igyekeztek megtisztítani a katolikusoktól és szimpatizánsaiktól. A békebírók közül 95-öt megfosztottak tisztségétől. A szerző áttanulmányozta 13 püspök beszámolóját a tisztogatás eredményeiről. Úgy látták, 23 esetben jogtalan volt az elbocsátás. Jogosnak csak azt tartották, ha az illetővel szemben vallási kétségek merültek fel, vagy morális hibák vagy szakmai elégtelenség. Sok esetben az elbocsátottaknál az ok a vagyon hiánya vagy a szakmai felkészületlenség volt. Viszont számos esetben meghagyták helyükön a pápistákat, vagyis a tisztogatás nem érte el célját, így voltaképpen katolikus győzelem volt.

A svéd Marie-Louise Rodén VII. Sándor pápa (1655–67) eredetileg Fabio Chigi vatikáni diplomata északi országokban szerzett tapasztalatait összegzi. Először nuncius volt, aztán 1644–48-ban Münsterben, a békeelőkészítés során közvetítő. Heti jelentései alapján kimutatja, már Münsterbe utazóban nem szereti a német ételeket, nem bírja a klímát. A közvetítés során, az előírásoknak megfelelően, nem tárgyalt protestáns küldöttekkel. De ő az első pápai követ, aki nem kerül valamilyen vidéki püspökségbe, hanem megmarad a kúrián belül. Münsteri tapasztalatai alapján szabja meg a pápai diplomácia további teendőit. Uralkodása idején a pápai tekintély nő. Az ő hatása végső soron, hogy 1672-ben a Vatikán protestáns államokkal is felveszi az állandó kapcsolatot.

Az antwerpeni Guido Marnef a város lakosságának XVII. századi vallási orientációjáról elmondja, hogy sok volt a protestáns a városban, meg bizonyos értelemben “köztes” helyzetben lévők, a protestantizmussal rokonszenvező katolikusok. Alba uralma idején a század elején és 1585 után sokan visszatérnek a katolikus valláshoz. 1585-ben a spanyol uralmat hosszú ostrom előzte meg, a protestánsok még négy évig maradhattak a városban, de aztán vagy rekatolizáltak, vagy el kellett hagyniuk a várost. A katolikus térítést a jezsuiták és kapucinusok végezték. 1585-ben a városban 21 ezer református volt, 12 ezer evangélikus és 1600 anabaptista. A lakosság 82 ezer főről a négy év után 42 ezerre csökkent, de sok katolikus is eltávozott. 1044 családfő tért meg katolikusnak, a legtöbb l589-ben, vagyis az utolsó évben. Ez az áttérés sokféle okból történhetett.

A kölni Aleksandr Lavrov a vallásos grafika hatását mutatja be orosz és ukrán példán. Először Dürer volt a legnagyobb hatással, Mathias Zündt Apostelschiff című munkája szolgált később mintaként, itt az ellenség alakját ortodoxként és óhitűként (raszkolnyikként) is lehetett értelmezni. Az olomouci Martin Elbel a zarándoklatok és a keresztúti ájtatosságok szerepét mutatja meg a rekatolizálás során. A zarándoklat mint a földi élet metaforája a protestánsoknál is előfordul (Komenský: Labyrinthus mundi). 1573-tól kezdve arisztokraták és jezsuiták rendeztek zarándoklatokat kegyhelyekre, különösen a Mladá Boleslav-i Szent Szűzhöz, gyakran gúnynak, sőt támadásoknak kiszolgáltatva. A protestáns ikonoklazmus egy ideig még növekedett is. Nem a tridenti jellegű vallásosság térnyerése volt ez, hanem a hagyományosé. A zarándoklatok sok bűnre is alkalmat adtak. Ezért a hatóságok idővel csökkentették, sőt az 1770-es években az ünnepek jelentős számát megszüntették. Krisztus szenvedésének és halálának útvonalán az eredeti helyeket követő ájtatosságok a XV. század végére alakultak ki, a 14 stáció is. Az egyház ezt szívesen látta, egy ideig a ferencesek kiváltsága volt ezek rendezése. De 1731-től már egyéb rendek és a világi papság is szervezhette. A hatóságok ezt inkább támogatták, mint a zarándoklatokat.

Kateryna Dysa a boszorkányokkal szemben tanúsított magatartásformákat vizsgálja a felekezetileg kevert német területeken és Ukrajnában. 1573-ban Hagenauban protestánsok elítéltek el egy boszorkányt, de elengedték a bűnbánat fejében. 1577-ben katolikusok ki is végeznek egy boszorkányt. Persze a protestánsok is eléggé kegyetlenek voltak. Német területen mintegy százezer boszorkányt égettek meg. Luther és Kálvin egyaránt helyeselte a boszorkányüldözést, csak Zwingli nem. Az üldözés Mózes 2. könyve (Exodus) alapján történt. Ebben a protestánsok és a katolikusok egyetértettek. Ukrajnában azonban alig van ilyen üldözés, itt a boszorkány szerepét a zsidók vették át. Ha volt üldözés, az egy felekezeten belül történt. Viszonylag sok égetés volt Podóliában, ahol a fővárosban, Kamenyec-Podolszkijban katolikusok, ortodoxok, örmény monofiziták és zsidók éltek egymás mellett. Az ukrán elit az egész kérdést nem vette komolyan.

A nagyon igényes, elsőrendű forrásokra alapozott tanulmányok aligha adtak alapot sok vitára. Az egész kérdéskör kapcsán levonható tanulságokat Muchembled bevezetése már összegezte. Talán érdemes lett volna az egyes előadások után lezajlott vitákról rövid beszámolót közölni. A kötet egészében igen érdekes, sokrétű. Remélhető, hogy a projektum többi konferenciájáról is, amelyekről a kötet tájékoztat, ilyen sikeres kötet készül.